Avengers: Endgame

Vége. Lezárult egy tízéves folyamat, amely a modern mozitörténelem egyik legnagyobb, de egyben legkockázatosabb projektje is volt. A Russo-testvérek jó lapra tettek, és pár ótvar alkotást leszámítva, egy tonna pénzt keresve újra csúcsra járatták a szuperhősfilmeket. Aki esetleg nem akkora kocka, mint én, és esetleg nem látta még az Avengers: Endgame-t (kétszer), az ne folytassa tovább az olvasást. Spoiler alert!

ELVÁRÁSOK

Ha a világ figyel rád, ha egy 22 filmből álló, gigászi konfliktusban kicsúcsosodó történetet mesélsz el, akkor az utolsó rész feladata a teljes katarzis elérése. Az eddigi úúú-k és ááá-k fokozása, a nézőre kiható WTF-effektus maximalizálása a cél. Semmi más. Képes volt erre az Endgame? Nos, csak részben. A probléma talán nem is a filmmel volt, hanem az azt megelőzővel, ugyanis (mint, ahogy attól tartottam is) az Infinity War-t nem volt képes felülmúlni. A Thanos elleni konfliktus első felvonása valami olyasmi volt, amit eddig még Marvel filmnél nem éltünk át: a valaha volt legerősebb ellenfél, hatalmas közös csaták, zseniális storyline, egy roppant komplex főgonosz és a happy end nélküli befejezés. Én konkrétan nem tudtam felállni a székből, persze ekkor még senki nem tudhatta, hogy a történet nem ezzel a filmmel ér véget. Később kiderült, hogy mégis lesz happy end, mégis legyőzik Thanost valamilyen módon, és ez már valamilyen szinten előre láttatta velem a konfliktus megoldását. Tudtam, hogy a jó győz. Mindig a jó győz, és ez már kezd unalmas és kiszámítható lenni. Persze, a néző lelkében fel kell építeni az érzelmi lépcsőt, szeretnie kell a hősöket, és a végén a készítőknek ki kell elégíteniük a néző igényeit, a győzelem utáni boldogságot és megnyugvást. Én ezt mind értem, csak arra próbáltam rávilágítani, hogy így már más beülni a moziba, és ez nem volt másképp az Endgame esetében sem.

A TÖRTÉNET

Ugye több teória is keringett a történetszállal kapcsolatban, pontosabban, hogy mégis hogyan győzhetnek és hozhatják vissza a többi karaktert is. Az időutazás elcsépelt ötletnek tűnt számomra, inkább a Lélek-kő lehetőségeit nyitottam volna ki, egy teljesen új világra/helyszínre fektetve a hangsúlyt, végtelen variációval. Mégis időutazás lett, és majdnem hiba nélküli.

Hőseink a megsemmisítő vereség után sebeiket nyalogatva tanakodnak Thanos hollétéről. A megmaradt Bosszúállók hamar megtalálják az őrült Titánt és egy rövid chit-chat után elégtételt vesznek szeretteik és barátaik elvesztéséért. Tony Stark és Nebula túlélik az űrbéli Robinsoniádájukat, majd Marvel kapitány segítségével visszatérnek a Földre. Tony családot alapít, boldogan él, a többiek pedig megpróbálnak visszailleszkedni a társadalomba. Itt vége is lehetne a történetnek, várjuk a következő főgonoszt. De nem. Snitt, és öt évvel később folytatódik a cselekmény. Egy jó időben és jó helyen kóborló patkány segítségével visszatér Scott Lang, a Hangya, aki az elmúlt öt évben a Quantum-dimenzióban dekkolt. Rövid habozás után megmaradt hőseink meggyőzik a remeteéletet élő Tony Starkot, hogy van remény. Ő persze egy este alatt rájön az időutazás egyenletére, így beöltöznek időutazós szerkóba és uccu neki összeszedni az összes Infinity Stone-t, mielőtt még Thanos megkaparintaná.

Az ötlet, amellett, hogy egyébként nem eredeti, nem olyan rossz, és az írók is jól megoldották a feladatot, felkeresve szinte az összes eddigi fontos helyszínt, újraélve az elmúlt alkotások kulcsjeleneteit. És itt a csavar, amivel megmentették a filmet, és ami ahhoz vezethetett, hogy a néző megkapta az áhított mindenki mindenki elleni mexikói felállást. Thanos ugyanis rájön a turpisságra. A kövek sikeresen összegyűltek, (majdnem) mindenki visszatér a bázisra. Miután Bruce Banner, azaz a Hulk sikeres csettintése megtörténik, és a világ populációjának kiirtott fele is visszatér az életbe, megjelenik Thanos is a Földön, jelen időben, a komplett hadseregével. Kis bunyó, a jó vesztésre áll, a lila Titán éppen legyalulni készül a bolygót. És ekkor ráz ki a hideg először a film alatt. Megérkeznek a halálból visszatért hősök, mindenki részt vesz a gonosz elleni végső csatában, felsorakozik a fény a sötétség ellen, mindezt a zseniális főcímdal eposzba illő verziója festi alá. Amikor Amerika kapitány “Avengers, assemble!”-t kiált, még egy könnycseppet is elmorzsolok, majd elkezdőik a gigászi ütközet. Mindenki egy picit bosszút áll Thanoson (aki egyébként nem is ismeri karaktereinket, lévén, hogy múltbéli önmagáról van szó), majd ismét vesztésre állunk. Egy dolog ezúttal azonban más. Ironman és Dr.Strange tudják, hogy a konfliktusnak csakis egyetlen győztes kimenetele lehet. Ahogy haladunk a cselekménnyel, Tony tudatosítja a borzalmas tényt: ahhoz, hogy megmeneküljenek, neki kell kezébe vennie az irányítást, és mindezt szó szerint. Lelopja Thanos kezéről a köveket, magába szívja a hat kő erejét, majd a filmtörténelem egyik legikonikusabb mondatát bedobva a halálba csettinti az őrült gonoszt és egész seregét. Ezután belehal sérüléseibe. Zseniális végjáték, bár ezt is sejteni lehetett. Valaki(k)nek meg kellett halniuk a főhősök közül, és így lett teljes és keserédes az MCU első nagyobb projektje. Nehéz egy háromórás filmet pár sorba sűríteni, így nem is voltam teljes. Inkább nézd meg a filmet.

KARAKTERÉPÍTÉS ÉS ZÁRÁSOK

Kezdjük talán azokkal a karakterekkel, akiket soha többet (?) nem láthatunk majd, legalábbis az eredeti színészgárdát véve. Tizenegy év után elbúcsúzunk Robert Downey Jr.-tól, Scarlett Johansson-tól és Chris Evans-től.

Iron Man – Vasember – Tony Stark

Ha nem is ő az első Bosszúálló, ha nem is ő a legerősebb, Robert Downey Jr. alakítása messze mindenki fölé repítette a karaktert, gondolom ezen nem fogunk összeveszni. Vele kezdődött, vele is kellett, hogy végződjön. Az ikonikus mondat ismétlése csak dobott a badass-effektuson és az MCU kedvenc szuperhősévé tette Tony Starkot. A karakterzárás ügyes és érzelmes, az életét feláldozó apa és férj gyönyörűen kiegészítette az évek alatt felépített egoista, arrogáns és nárcisztikus milliárdos képét. Persze, ehhez kellet RDJ zseniális játéka is. Minőségi hiány lesz a távolléte. 

Captain America – Amerika kapitány – Steve Rogers

Számomra Steve Rogers karaktere a legkevésbé cool mindannyiuk közül, ahogyan Chris Evans színészi játékától sem voltam elájulva. Lehet a jelmez, lehet a túlzott patriotizmus, nem tudom. Mindenesetre az ő karakterzárása is ügyesen megment, leélhette az áhított egyszerű emberek életét szerelme, Peggy Carter mellett. Attól most eltekintek, hogy ez a történetszál tele van lyukakkal és meg nem válaszolt kérdésekkel, de nem leszek szőrszálhasogató. És, hogy ne csak negatív legyek, a film egyik legkomolyabb jelenete pont a Kapitányhoz fűződik: méltó lett a Mjölnirre és nagyon komolyan zúzott Thor előző kalapácsával. Kíváncsian várjuk a következő Amerika kapitányt. 

Black Widow – Fekete özvegy – Natasha Romanoff

Imádjuk Scarlett Johanssont. A Fekete özvegy karaktere kollagénként tartotta össze a főleg férfiakból álló csapatot, üde színfoltja volt a társaságnak, és amikor kellett, keményen harcolt annak ellenére, hogy sem villámot, sem plazmát nem tudott okádni. A halála számomra értelmetlen, inkább a Ronin-bőrbe bújt Hawkeye illett a feláldozhatók kategóriájába, de gondolom őt sem látjuk egyhamar. Natashától azonban nem búcsúzunk el teljesen, hamarosan itt a Fekete özvegy-előzményfilm, kíváncsian várjuk.

Ha jól értettem és értelmeztem az Endgame eseményszálát és zárásait, akkor csakis ezektől a karakterektől kell búcsúznunk. Van azonban két hős, akiknek sorsa számomra jelenleg rejtély. Egyikük sem kap a közeljövőben saját filmet, és talán erre utalt az Endgame-ben elcsúfított és komikusra torzított fellépésük. Természetesen Thor és Hulk a két alany. A kövér, szorongó alkoholista villámisten és az okoskodó kedves, szemüveges zöld szörnyeteg számomra már sok. Sőt. Ez az elcseszett karakterdeformálás nagyban közrejátszik abban, hogy az Infinity War és a Civil War bizony túlszárnyalja a záróepizódot. Nem a humorral volt gondom, hanem a filozófiával, miszerint a szuperhősök emberek elsősorban. Nos nem. Elsősorban szuperhősök, Istenek, mutánsok és tudósok. Nem volt muszáj ebbe is beleolvasztani a realitást. Ebbe ne. Arról nem is beszélve, hogy ez volt Hulk második filmje, amiben nem is harcolt rendesen. 

ÖSSZEGZÉS

A Nebula és Thanos közös időutazása okozta hatalmas cselekményi inkonzisztenciát és egy kóborló patkány világmegváltó szerepét leszámítva egy jól összerakott filmről beszélünk, amelynek érzelmi hatása sokkal erőteljesebb, mint a minősége. A Russo-testvérek azon kevesek egyike, akik nem félnek nagyobb dimenziókban gondolkodni, és lám sikerült nekik, ami előtte csak Nolan-nek. A jó szuperhős filmek már jó filmek is lehetnek. És egy tíz évig épített világ hatalmas potenciállal bír, a képregények tárháza pedig szinte végtelen. Az Endgame méltó befejezése az első fázisnak, még ha nem is ért fel minőségben az Infinity War-hoz vagy a Captain America:Civil War-hoz. Egy kicsit üres lesz így a mozivilág, hiányozni fognak a kiírt karakterek, de ha a Whedon-Russo-Russo trió kézben tudja tartani a következő csomagot is, akkor komoly szórakozás elébe nézünk.

 

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s